Beszélgetés Zsédával, a TALENTn program egyik mentorával.

A tehetséged már kiskorodban is megmutatkozott: ének, tánc, zene… Már ekkoriban is szerettél volna énekesnő lenni?

Kiskoromban nagyon szerettem szerepelni, az a fajta kislány voltam, akit bármikor fel lehetett állítani az asztal tetejére, hogy adjon egy kis „műsort”. Többféle művészeti ág is érdekelt, hegedülni, balettozni tanultam. Persze a zene is mindig szerepet játszott az életemben, de komolyra csak 14 éves korom környékén fordult a dolog. Ekkor kerültem Sík Olga énektanárnőhöz, és ez az esemény meghatározó fordulópontja lett az életemnek. Egy ideig még a színházzal párhuzamosan volt jelen az életemben az éneklés, játszottam a Krétakörben, az Arany János Színházban, ami később Új Színház lett és a Független Színpadon is. 18 éves koromra megalapítottuk a Cotton Club Singers-t is, és elég hamar olyan sok felkérésünk lett, hogy az már egyeztethetetlen lett volna a színházi elfoglaltságokkal.

Hogy érezted magad a mentorszerepben? Milyen volt a közös munka a tehetséges fiatal jazz zenésszel, Balogh Tamással?

Úgy érzem, nagyon egymásra találtunk, és a mentori szerep is közel került hozzám. Előre nem is gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni a közös munkát. Bevallom, mielőtt belekezdtem a mentori létbe, egy kicsit féltem tőle. Talán azért, mert mindig is olyan fantasztikus tanáraim, mestereim voltak, akikkel nem könnyű felvenni a versenyt. Most már másként látom ezt. Ők hatalmas tudással és elhivatottsággal végezték a tanári feladataikat. Az én „segíteni tudásom” másfajta képesség. Én a pályám során átélt élmények, tapasztalatok és az ezekből született tudás átadásával tudok segíteni. Úgy érzem, most és itt kifejezetten erre volt szükség. Azt hiszem, hogy egy olyan mentor, aki még alkotói fázisában van, még aktív a pályáján, hiteles és aktuális tud lenni. Meg tudom mutatni, hogy mivel jár ez a fajta életmód, át tudok adni egyfajta gondolkodásmódot, igyekszem választ adni a mentorált kérdéseire.  Balogh Tamással egyébként közös szakmai munkába is belefogtunk, készül egy közös dal a következő lemezemre.

A Te életedben volt olyan mentor, akinek sokat köszönhet az énekesi fejlődésed?

A már említett Sík Olga néni volt ez, aki nemcsak énektanárom, hanem mentorom is volt. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ma is emlékszem arra az alkalomra, amikor anyukám elvitt hozzá, hogy meghallgasson. Mária Magdolna dalát énekeltem. 14 évesen kerültem hozzá, és az, hogy ki merte mondani, hogy tehetséges vagyok, és ezen a pályán van a helyem, meghatározta az egész további pályámat. Nagy felelősség egy kamaszról ilyen állításokat tenni, de neki volt ehhez szeme és bátorsága. Ő nem csak a hangképzésben segített, de abban is, hogy jobban megismerjem magamat, segített kibontakoztatni a személyiségemet. Örökké hálás leszek neki. 

A dalaidon keresztül történeteket mesélsz az embereknek - osztottad meg velünk a TALENTn Tehetségfórumon. Milyen emberi történetek köré szerveződnek a dalaid?

Mindig szituációkban gondolkodom. A popzene számomra tudatos választás volt: arra törekszem, hogy olyan történeteket meséljek el, amikbe sokan tudják belevetíteni az érzéseiket, gondolataikat. Olyan szituációkból indulok ki, amelyekbe sokan beleláthatják a saját életüket. Ha példát kell említenem, a Motel című számom szerelmi háromszögéről például azt gondolom, hogy a legtöbb ember volt már ilyen háromszög valamely szereplője. Fontos számomra, hogy minél több emberhez szóljak a zenémen keresztül, ezért olyan élményekkel, tapasztalatokkal dolgozom, amik sokak számára lehetnek ismerősek.

A művészetek rajongója vagy. Kik azok az írók, költők, énekesek, akik „láthatatlan mentorként”  hatnak rád a dalok születésekor?

Sokfelől gyűjtöm magamba az inspirációkat. A költészet fontos számomra, a magyarok közül Ady Endre áll legközelebb, illetve a francia szimbolisták. Az irodalomban mindenevő vagyok, Shakespeare-től Brecht-ig vagy a mai modern drámákig mindenfélét olvasok, de szeretem a romantikus regényeket, a jófajta krimiket és még soká sorolhatnám. A festészetből, képzőművészetből is sokszor inspirálódom, a reneszánsz, az impresszionizmus állnak talán legközelebb hozzám. Zene terén a soul műfaját szeretem legjobban, és a mai zenékből is mindent szeretek, amit átitat a soul.

Mitől válhat ma valaki sikeres énekessé Magyarországon?

A mondanivalót tartom a legfontosabbnak. Azt hiszem, ezáltal alakulhat ki az, hogy valakire elkezdenek odafigyelni. A hang, a zene „felfedezése” is csak később következik. A legfontosabb szerep a történetnek jut, amit az előadó el akar mesélni. Persze rövidtávú sikereket enélkül is el lehet érni, de meggyőződésem, hogy a hosszú távú sikerekhez, a folyamatos megújuláshoz elengedhetetlen a mondanivaló. Csak így születhetnek olyan dalok, amik több szinten is hatással vannak a közönségre, amik színpadon, rádióban, videoklipként egyaránt működnek. Ha van mondanivaló, akkor szól a hang igazan és szépen, és akkor tudja megérinteni a közönséget.

Mit üzensz a jövő nagy tehetségeinek?

Ez egy magányos pálya, mindenkinek saját magának kell megvívnia a küzdelmeket. Nincsenek előre megírt receptek, mindenkinek meg kell találnia a saját útját. A művész sors tele van kételyekkel, és néha jönnek olyan nehéz időszakok, amiken nem könnyű túllépni. De ezeket a periódusokat nem lehet megúszni, ebből táplálkozik az alkotás, a művészet. Van, hogy az ember úgy érzi, hogy mindent elölről kell kezdenie, újra kell fogalmaznia magát. Ilyenkor nekem segít a hitem, a kitartásom és legfőképp a „történet”, amiről úgy érzem, hogy mindenképp el akarom mondani, és csak bízni tudok benne, hogy erre nyitottak lesznek az emberek.

A gasztroblogok világában üde színfolt a Házisáfrány, melynek írója nem csak a konyhában mozog otthonosan, hanem mesél is. A szerző beenged rendkívül fordulatos életébe. Történetei utazásairól, barátságokról, emlékezetes és vicces randikről szólnak. Ha már énmárka, legyen szubjektív és őszinte. Mellesleg a receptek profik, pontosak és izgalmasak. Minket megfőzött.

Interjú Kőpataki Katalin pszichológussal, meseíróval, aki 2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal program társadalmi érték kategóriájának legjobbja lett.

Speciális nevelési igényű fiatalokkal foglalkozol, gyermekotthonban is dolgozol. Itt milyen problémákkal találkozol, és milyen megoldásokkal tudsz segíteni nekik?

Főként hiperaktív, autista, úgynevezett speciális nevelési igényű gyerekekkel foglalkozom iskolában. A gyermekotthonos tevékenységem most már csak önkénteskedésre irányul.  

Valóban személyre szabott meséket írsz, melyek segítenek a gyerekeknek a nehézségek feldolgozásában?

Igen, többször előfordult, hogy egy-egy adott problémára egy adott gyereknek írtam, ami segített az aktuális nehézséget feldolgozni, de általában olyan meséket írok, melyek  mindenkinek szólnak.

Szorongóak vagyunk mi, magyarok?

A statisztikák igen, ezt mutatják. Én azonban egyre inkább látok egy tendenciát, amely azt mutatja, hogy az emberek tudatosodnak és változtatni akarnak. 

Mennyire tudatosak az emberek a mindennapokban a lélektani problémákat illetően? Mennyire veszik észre magukon pl. azt, hogy a munka megszállottjai?

A munkafüggők sokszor csak akkor ismerik el, hogy megváltozott a munkához való viszonyuk, mikor valamilyen testi tünetük lesz. Ebben az esetben akár a háziorvos is felhívhatja rá a figyelmet, hogy a beteg testi-lelki problémát mutat, és gyógyszerrel nem tud segíteni. Leginkább a hozzátartozók szenvednek, ők azok, akik sokszor kétségbeesve próbálnak megoldást találni, lelassítani a társat.

Öt éve foglalkozol a munkamánia kutatásával. Mit szólt ehhez a kényes témához a vállalati szféra?

Régebben nem voltak nyitottak, mert kimondatlanul is inkább azt sugallták, hogy a napi 12 óra munka a cég javára van, addig ne szóljunk, amíg nincs nagyobb baj. Azzal, hogy nagyon sokan mennek el az országból, köztük a legjobb szakemberek is, egyre inkább odafigyelnek a cégek, hogy a stressznek, a túlhajtásnak olyan következményei lehetnek hosszútávon, ami a vállalatnak sem kedvez, így jobb megelőzni. A teljesítmény pedig nem a munkaidővel nő arányosan. 

Miért jellemző ennyire kiemelten a magyarokra a munkafüggés? Ilyen szorgalmas nemzet vagyunk, vagy ez inkább a társadalmi nyomás hatása, a vállalati kultúránk sajátossága?

Ez a függőség mindenhol felütötte a fejét, nem csak itthon. Más egyébként az, hogy mennyit dolgozunk időben és más, hogy milyen a munkához való viszonyunk. Ez utóbbi az alapja a munkamániának.

Hogyan ébreszted rá „csapdahelyzetükre” a munkafüggőket? Milyen gyakran váltanak a nagy felismerés után 8 órás üzemmódra?

Szerencsére, ha már valaki eljut hozzám, akkor felismerte, hogy változtatnia kell, így nem kell ráébresztenem őket. (Sokszor a családtagok már megtették előttem ezeket a köröket az évek alatt.) Az a tapasztalat, hogyha valóban ráébred arra az egyén, hogy mit pótol a munkával (elismerés, szeretet, apa-hiány, menekülés a negatív érzésektől, stb), utána már "csak" gyakorlás kérdése, hogy ne essen vissza a csapdájába (ez sokszor egy beszélgetés, sokszor egy éves konzultáció).

Interjú a Dr. Tóth-Vajna ikrekkel, akik 2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal program tudomány kategóriájának legjobbjai lettek.

Kettős életet éltek, mint Batman: napközben a betegeken segítetek, este pedig zenéltek. Sok konfliktust hoz ez a feszített tempó? Hogyan oldjátok meg az időmenedzsment kérdését?

Gergely: Én jelenleg a Semmelweis Egyetem I.-es számú Gyermekklinikáján vagyok központi gyakornok, itt most volt a munkába állásom egyéves évfordulója, mellette a közös zenekarunk, a Harmonia Caelestis karmestere vagyok. Minden csak elhatározás kérdése: az embernek arra van ideje, ami fontos neki, és ha belegondolunk: amit szeretünk, arra nem nehéz időt szakítani!

Zsombor: Az én életemben az arányok mások. Engem a zenélés most jobban lefoglal, a közös koncertjeink mellett most jöttem haza Londonból, ahol a Händel House Museum mellett játszhattam II. Erzsébet királynő egyik csembalóján és Anglia legöregebb működő orgonáján. Viszont november végén az orvoslásban futó kutatásaim kell előrébb lendítenem, majd a december megint főleg a muzsikálásé. A titok az arányok helyes megválasztásában rejlik, és abban, hogy szeressük azt, amit csinálunk!

Mi a közös pont a gyógyításban és a barokk zenében? Melyiket miért szeretitek?

Zsombor: A régiek így mondták: Musica laetitiae comes medicina dolorum (A zene társ a vigaszságban és gyógyír a fájdalomra). A zene gyógyító erővel bír, a lélek harmóniája pedig a test gyógyulását is segíti. Orvosi szakdolgozatomban emiatt is foglalkoztam a zeneterápiák szerepével az orvoslásban. A zene maga a szabadság, egyszeri és megismételhetetlen, az orvoslás pedig a szervezet harmóniáját hivatott helyreállítani. Így nézve már nincs is olyan távol egymástól a két dolog!

Gergely: Az orvos olyan, mint egy karmester: át kell látnia a test minden szervének (zenészének) működését, játékát ahhoz, hogy segíteni tudjon a harmónia és a megfelelő összjáték megteremtésében. A zene az öröm forrása, ugyanúgy az is, ha egy beteg gyermeket látok meggyógyulni, ha azt érzem segíthettem. Végső soron mindkettő arról szól, hogy segítünk az embereknek a tudásunkkal.

Hasznosítható a zene az orvosi munka feszültségeinek csökkentésére? Ezt esetleg más dokiknak is felírnátok receptre?

Gergely: A zene segít ellazulni. Mindenki érezte már, hogy egy-egy nehezebb nap után jól esik leülni és a kedvenc zenéinket hallgatni. És máris jobban érezzük magunkat.

Zsombor: Én recept nélkül is ajánlom! A zene olyan őserővel bír, egy dallam, ritmus vagy karakter százféle érzést tud kicsalni belőlünk. Fontos, hogy mindenki hallgasson zenét. Ez nem feltétlenül kell, hogy klasszikus legyen. Bármi jó, ami kikapcsol, ellazít, vagy éppen feltüzel és felvidít!

Zsombor, milyen érzés volt Amszterdamban élni, Mozart és Mendelssohn hangszerein játszani?

Amszterdam egy fantasztikusan inspiráló város, ugyanakkor néha fárasztó is tud lenni a sok turista miatt. Olyan szerencsések vagyunk, akik ott tanulhattunk, hogy olyan történelmi orgonákon voltak az óraink, vizsgáink, amik révén fontos tapasztalatokat nyerhettünk arról, milyen egy régi hangszer, hogyan kell „korhűen” szóra bírni. Az én mestervizsgám az Alkmaar-i St. Laurens templomban volt, ahol egy 17. századi barokk orgonán és egy 1511-es kis gótikus-reneszánsz orgonán kellett megmutatnom a tudásom. Múlt héten Londonban pedig olyan hangszereket szólaltathattam meg, amiken Händel és Purcell játszott. Ilyenkor az ember maga is kicsit részévé válik a hangszer történetének és ez nagyszerű érzés! Olyan élmények ezek, amikből aztán sokáig tudok energiát meríteni.

Gergely, jól tudom, hogy az USA-ban töltött gyakorlatod során egy operáló robotot is tesztelhettél?

Gergely: A "da Vinci" nevű robot tulajdonképpen olyan, mintha az embernek 4 karja lenne. Emellett nagy előnye, hogy akár a világ másik feléről is tudja irányítani az az orvos, aki beül az irányítókonzolba. Amerikában és Angliában már rutinszerűen alkalmazzák. Az Egyesült Államokban nekem is szerencsém volt egy olyan képzést elvégezni, amely során megtanulhattam az alapvető fogásokat és irányítást, ami ehhez a műszerhez kell. Persze ezt egy komoly vizsga követte, amin szerencsére kiválóan megfeleltem. Olyan tudás ez, ami itthon még nagyon sokáig ritkaságnak fog számítani, így nagyon örültem, hogy egy kicsit belekóstolhattam az "űrtechnológiás" orvoslásba.

Zsombor a zeneterápiáról írt szakdolgozatot. Hogyan hat a zene az emberi lélekre? Mi a kapcsolat a modern pszichiátria és a zene között?

Zsombor: Mint azt korábban említettem, a zene gyógyítja a lelket. Ha a lelkünkben minden rendben van, az segít a testi bajainkon is. Ilyen szempontból a zene egy mellékhatások nélküli gyógyszer. Szerencsére a zeneterápiák népszerűsége egyre nő, viszont arról még mindig keveset tudunk, hogy hogyan is hat pontosan. Szakdolgozatom egyik fejezetében egy eddig kevésbé kutatott témával foglalkoztam: azzal, hogy a zene különböző elemei (dallam, ritmus, harmóniák, hangszerelés, hangnemek, stb.) közül melyik milyen hatással lehet az emberi lélekre. Szerintem ebben a témában hatalmas lehetőségek rejlenek!

Mi volt a legemlékezetesebb pillanat orvosi és zenei karrieretekben?

Gergely: Számomra a legnagyobb pillanat egyelőre az volt, amikor a testvéremmel orvossá avattak. Egy olyan hosszú út vége, és egy másik eleje ez az emlék, amiből még sokáig táplálkozhat az ember. Zenei pályám egyik legszebb pillanata az volt, amikor Zsombor első diplomakoncertjén vezényelhettem egy orgonaversenyt, amiben ő volt a szólista! Akkor úgy éreztem, hogy ez egy olyan közös élmény, ami nem sokszor adódik egy zenész pályája során.

Zsombor: Az orvosi karrierben a doktorrá avatási ünnepség, a zeneiben pedig az, amikor 2014 augusztusában a lipcsei Szt. Tamás Templomban Johann Sebastian Bach sírjától alig pár méterre játszhattuk a mester orgonaműveit. Ez azon kevés pillanatok egyike, amire minden orgonista vágyik, de csak a nagyon szerencséseknek adatik meg!

Mit üzentek a többi orvosnak, aki zenészi álmokat dédelget?

Zsombor: Én a fiataloknak szeretnék inkább üzenni, akiket egyszerre több dolog érdekel: merjetek egyszerre több dologgal foglalkozni és soha ne adjátok fel az álmaitokat, bízzatok abban, hogy a szorgalom és a kitartás meghozza gyümölcsét!

Gergely: Én is nekik üzenem: kísérletezzetek, merjetek új dolgokat kipróbálni, ötvözni őket, és végső soron foglalkozzatok azzal, amit szerettek!

Interjú Kőszegi Tamás filmrendezővel, aki 2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal program művészeti kategóriájának legjobbja lett.

Miről szólt az első filmed, amit 14 évesen forgattál? Mai szemmel mennyire vagy elégedett vele?

Életem első befejezett filmje egy 56 perces opus egy fiatal srácról szól, akit az osztálytársai kiközösítenek, ezért a saját belső világába menekül. Én írtam, rendeztem, operatőröltem, játszottam a  főszerepet és rángattam magam után a mikrofont is, szóval belecsaptam a közepébe. Utólag visszanézve persze fogom a fejem rendesen, nyilván egyetlen jelenet sincs benne, ami ma megállná a helyét. Imádtam a giga monológokat és a veretes tanulságokat. Az viszont mindenképp erénye a filmnek, hogy azokról a problémákról, érzésekről, fájdalmakról beszél, amelyek középiskolában foglalkoztattak minket. Az iskolai filmszemlére készült, de természetesen az a srác filmje győzött, akinél a tanárok fénykard-párbajt vívtak. 

Ki fedezte fel benned a filmes tehetséget?

Voltak tanáraim, főnökeim, akik hittek bennem, segítettek a szabadidejükben, elnézték, ha nem vagyok éppen bent, és ezért nagyon hálás vagyok. Viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy volt egy bizonyos felfedezés, vagy kiemelt pillanat. Amit én látok, az inkább a folyamatos küzdelem az újabb és újabb akadályokkal. Amikor elkezdtem kisfilmeket forgatni, párhuzamosan gyakornoknak is elmentem több stúdióba, vigyáztam rendezők gyerekeire, rakodtam kazettákat és műfenyőket is. Tíz évvel később napközben televíziós rendezőasszisztens voltam. A szakadó esőben, puszta kézzel integetve kellett lezárnom a Dohány utcát egy jelenethez, persze mindenféle engedély nélkül. Miután megúsztam, hogy elcsapjon a troli, hazamentem, átöltöztem, és átvettem egy nemzetközi fődíjat az Urániában. Az téves gondolat, hogy valaki majd felfedezi az embert, és onnantól minden rendben. Lépésről lépésre kell megküzdeni a kis sikerekért, és igazából csak visszatekintve, a CV-ben olvasva tűnik minden oly simának.

Hogyan született a forradalmi ötlet, hogy The Copyist címmel egy fénymásolóval készíts filmet?

Maga az ötlet egy féléves egyetemi jegyzethalom fénymásolása közben keletkezett. Mivel én folyamatosan dolgoztam, nem igazán jártam be az egyetemre, így általában a stábbusz hátsó ülésén ismerkedtem a tananyaggal. Ha az agyad rááll arra, hogy szisztematikusan filmtervek után kutasson, egy jó háromórás fénymásolás azért meghozza az ihletet. Szkennerrel egyébként készültek már grafikai munkák, vagy effektek; a mi hozzáadott értékünk az, hogy semmi mást nem használunk, csak a fénymásolót, és az abban rejlő összes deformitást, alkalmatlanságot egyetlen koherens filmnyelvvé gyúrjuk össze. Másnap egy hajnali videoklip forgatásra vonatoztam, ami alatt írtam egy dokumentumot “A fénymásolófilm esztétikájáról” címmel. Amikor felolvastam a kollégáimnak, azért elhangzott egy olyan vélemény, hogy az egésznek semmi értelme, de végül nem lett igaza a kétkedőknek!

Mit szólt a környezeted az elképesztő filmes ötleteidhez?

Az én munkámban az a nagyon izgalmas, hogy külső szemmel teljesen értelmezhetetlen dolgokat csinálok, és ezért fesztiváldíjakat, vagy akár pénzt kapok. Cégemnek, a Mimicrynek van gyakornoki programja, és emlékszem, amikor egy fiatal filmszakos lány az első napját töltötte nálunk, alig volt bent fél órája, amikor megkértem, hogy szaladjon már el a vágóhídra, és hozzon nekünk néhány friss szemgolyót. A közvetlen környezetem tűrőképességét egyébként már galaktikus méretekig tágítottam: egy hete sem laktam együtt valakivel, amikor vásároltam egy fél polipot, festékbe mártottam, és azzal pecsételtem papírokat tucatszám. Szinte mindig rothasztok egy üveg sűrített tejet a munkahelyemen, hogy felvehessem, ahogy kavarog a víz alatt. Nyáron rendeztem egy román-magyar koprodukciót, ahol a nyitó snitt felvételekor úgy nézett ki a díszlet, mint valami vegylabor. Jött is mindenki kérdezgetni, mi ütött belénk.

Előfordulhat, hogy a fénymásoló után egy másik hétköznapi használati tárgyból is új filmtechnológiát hozol létre? Például, hűtő, mosógép?

Életem első animációja egy stop motion rövidfilm volt, ahol Melba és Párizsi kockák háborúztak egymással. Mivel a családom éjjelente aludni szeretett volna, nem az ötszáz wattos ívfény alatt napozni, a fürdőszobába száműztek, ahol a mosógép tetején kellett berendeznem a díszletet. A The Copyist zörejei ráadásul szinte mind mosógéppel lettek felvéve, úgyhogy valószínűleg van egy ilyen fétisem! Viccet félretéve, számomra a kisfilmes műfaj jelenti a bátor kísérletezés terepét, azt a helyzetet, ahol a filmnyelvet tetszőlegesen alakíthatjuk. Öt-tíz percben sokkal messzebb lehet menni, mint mondjuk kilencvenben, ahol azért valami nagyon újszerű filmnyelv kiborítaná a nézőt. Egyelőre nem tartok még ott a karrieremben, hogy egész estés filmeket rendezzek, ezért abszolút magamhoz ölelem a káoszt. Rengeteg elképzelésünk van arra, milyen más leképezési eszközzel, vagy módszerrel lehetne filmet csinálni, de ezeket sajnos éveken át kell titkolnom, mire előállhatok velük. Az biztos, hogy 30 éves koromig lesznek még extrém dolgok bőven.

Mi a filmkészítő céged, a Mimicry Motions eddigi legnagyobb sikere? Milyen alkotások születtek nálatok?

A Mimicry egy alkalmazott művészeti stúdió, melynek az a legnagyobb sikere, ha az ügyfelek elégedettek. Amikor egy reklámot, vetítést, vagy animációs betétet gyártunk, arra törekszünk, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a modern trendek és a saját vizuális beállítottságunk között. Éppen ezért ez egy másik típusú alkotás, sokkal funkcionálisabb. Kulturálisan mindenképp sikernek mondanám, hogy a mi cégünk hozta be Magyarországra a könyvtrailer műfaját. Ez volt életem első nagy csatája a megrendelőkkel. Eleinte senki sem értette, miért is volna jó, ha a könyveket mozifilmekhez hasonló módon reklámoznánk, ma pedig már az egyetemeken is kötelező tananyag. Nagyon szeretem azt is, ha televíziós főcímeket, arculatokat tervezhetek. Hódmezővásárhelyen például, ha valaki bekapcsolja a helyi televíziót, csak a mi csapatunk animációival találkozik. Általában, ha valaki megkeres minket, addig fogjuk gyúrni az ötletét, amíg mindenki szívébe be nem lopja magát. 

Milyen vezetőnek lenni, hogyan birkózol meg ezekkel a feladatokkal?

Amikor az egyetemen elhatároztuk, hogy itt az ideje a saját fejünk után mennünk, egy kikötésem volt: én nem szeretnék vezető lenni, nem akarok beleszólni semmibe, csak adjanak nekem egy sötét sarkot, ahol filmezhetek. Ez rövid úton katasztrófához vezetett, és az első csőd ráébresztett arra, hogyha én vagyok egy stúdióban a filmkészítés irányítója, nekem kell összefognom a rendszer többi részét is. A Mimicry erre a tapasztalatra épült. Szerencsére olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik évek óta mellettem állnak; a legközelebbi munkatársam már a gyakornoki idejét is velem töltötte, így nincs szükség arra, hogy harcoljuk egymással. Arra ott van mindenki más! Vezetőként az legitimál engem, hogy egyszerűen én dolgozom a legtöbbet.

Tudom, kegyetlen a kérdés: mi lenne, ha választanod kellene az animációs és élőszereplős filmkészítés között? Mindkettő a szíved csücske, de melyikre esne a fókuszod, ha csak az egyik maradhatna?

A TALENTn Tehetségfórumos előadásom fő mondanivalója pont az volt, hogy ha választanom kéne, akkor sem választanék! Éppen az a jó az alkotóművészetben, hogy a határok tetszőlegesen változtathatóak. Szerintem színleg kijelölném az egyik területet, mondjuk az élőszereplős filmet, és simán készítenék az égisze alatt animációt. Végső soron, ha megnézzük a legutóbbi filmemet, a The Copyistet, most ez animáció? Vagy élőszereplős? A válasz egyéni beállítottság kérdése.

Mit üzensz a kételyek közt vergődő fiatal tehetségeknek, akik a jövő nagy filmesei lehetnek?

Ha igazán ezzel akarnak foglalkozni, akkor szegjék le a fejüket, kezdjenek el dolgozni, és egyszerűen ne hagyják abba soha. Minden más jönni fog magától.