Interjú Kőpataki Katalin pszichológussal, meseíróval, aki 2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal program társadalmi érték kategóriájának legjobbja lett.

Speciális nevelési igényű fiatalokkal foglalkozol, gyermekotthonban is dolgozol. Itt milyen problémákkal találkozol, és milyen megoldásokkal tudsz segíteni nekik?

Főként hiperaktív, autista, úgynevezett speciális nevelési igényű gyerekekkel foglalkozom iskolában. A gyermekotthonos tevékenységem most már csak önkénteskedésre irányul.  

Valóban személyre szabott meséket írsz, melyek segítenek a gyerekeknek a nehézségek feldolgozásában?

Igen, többször előfordult, hogy egy-egy adott problémára egy adott gyereknek írtam, ami segített az aktuális nehézséget feldolgozni, de általában olyan meséket írok, melyek  mindenkinek szólnak.

Szorongóak vagyunk mi, magyarok?

A statisztikák igen, ezt mutatják. Én azonban egyre inkább látok egy tendenciát, amely azt mutatja, hogy az emberek tudatosodnak és változtatni akarnak. 

Mennyire tudatosak az emberek a mindennapokban a lélektani problémákat illetően? Mennyire veszik észre magukon pl. azt, hogy a munka megszállottjai?

A munkafüggők sokszor csak akkor ismerik el, hogy megváltozott a munkához való viszonyuk, mikor valamilyen testi tünetük lesz. Ebben az esetben akár a háziorvos is felhívhatja rá a figyelmet, hogy a beteg testi-lelki problémát mutat, és gyógyszerrel nem tud segíteni. Leginkább a hozzátartozók szenvednek, ők azok, akik sokszor kétségbeesve próbálnak megoldást találni, lelassítani a társat.

Öt éve foglalkozol a munkamánia kutatásával. Mit szólt ehhez a kényes témához a vállalati szféra?

Régebben nem voltak nyitottak, mert kimondatlanul is inkább azt sugallták, hogy a napi 12 óra munka a cég javára van, addig ne szóljunk, amíg nincs nagyobb baj. Azzal, hogy nagyon sokan mennek el az országból, köztük a legjobb szakemberek is, egyre inkább odafigyelnek a cégek, hogy a stressznek, a túlhajtásnak olyan következményei lehetnek hosszútávon, ami a vállalatnak sem kedvez, így jobb megelőzni. A teljesítmény pedig nem a munkaidővel nő arányosan. 

Miért jellemző ennyire kiemelten a magyarokra a munkafüggés? Ilyen szorgalmas nemzet vagyunk, vagy ez inkább a társadalmi nyomás hatása, a vállalati kultúránk sajátossága?

Ez a függőség mindenhol felütötte a fejét, nem csak itthon. Más egyébként az, hogy mennyit dolgozunk időben és más, hogy milyen a munkához való viszonyunk. Ez utóbbi az alapja a munkamániának.

Hogyan ébreszted rá „csapdahelyzetükre” a munkafüggőket? Milyen gyakran váltanak a nagy felismerés után 8 órás üzemmódra?

Szerencsére, ha már valaki eljut hozzám, akkor felismerte, hogy változtatnia kell, így nem kell ráébresztenem őket. (Sokszor a családtagok már megtették előttem ezeket a köröket az évek alatt.) Az a tapasztalat, hogyha valóban ráébred arra az egyén, hogy mit pótol a munkával (elismerés, szeretet, apa-hiány, menekülés a negatív érzésektől, stb), utána már "csak" gyakorlás kérdése, hogy ne essen vissza a csapdájába (ez sokszor egy beszélgetés, sokszor egy éves konzultáció).