Interjú Kőszegi Tamás filmrendezővel, aki 2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal program művészeti kategóriájának legjobbja lett.

Miről szólt az első filmed, amit 14 évesen forgattál? Mai szemmel mennyire vagy elégedett vele?

Életem első befejezett filmje egy 56 perces opus egy fiatal srácról szól, akit az osztálytársai kiközösítenek, ezért a saját belső világába menekül. Én írtam, rendeztem, operatőröltem, játszottam a  főszerepet és rángattam magam után a mikrofont is, szóval belecsaptam a közepébe. Utólag visszanézve persze fogom a fejem rendesen, nyilván egyetlen jelenet sincs benne, ami ma megállná a helyét. Imádtam a giga monológokat és a veretes tanulságokat. Az viszont mindenképp erénye a filmnek, hogy azokról a problémákról, érzésekről, fájdalmakról beszél, amelyek középiskolában foglalkoztattak minket. Az iskolai filmszemlére készült, de természetesen az a srác filmje győzött, akinél a tanárok fénykard-párbajt vívtak. 

Ki fedezte fel benned a filmes tehetséget?

Voltak tanáraim, főnökeim, akik hittek bennem, segítettek a szabadidejükben, elnézték, ha nem vagyok éppen bent, és ezért nagyon hálás vagyok. Viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy volt egy bizonyos felfedezés, vagy kiemelt pillanat. Amit én látok, az inkább a folyamatos küzdelem az újabb és újabb akadályokkal. Amikor elkezdtem kisfilmeket forgatni, párhuzamosan gyakornoknak is elmentem több stúdióba, vigyáztam rendezők gyerekeire, rakodtam kazettákat és műfenyőket is. Tíz évvel később napközben televíziós rendezőasszisztens voltam. A szakadó esőben, puszta kézzel integetve kellett lezárnom a Dohány utcát egy jelenethez, persze mindenféle engedély nélkül. Miután megúsztam, hogy elcsapjon a troli, hazamentem, átöltöztem, és átvettem egy nemzetközi fődíjat az Urániában. Az téves gondolat, hogy valaki majd felfedezi az embert, és onnantól minden rendben. Lépésről lépésre kell megküzdeni a kis sikerekért, és igazából csak visszatekintve, a CV-ben olvasva tűnik minden oly simának.

Hogyan született a forradalmi ötlet, hogy The Copyist címmel egy fénymásolóval készíts filmet?

Maga az ötlet egy féléves egyetemi jegyzethalom fénymásolása közben keletkezett. Mivel én folyamatosan dolgoztam, nem igazán jártam be az egyetemre, így általában a stábbusz hátsó ülésén ismerkedtem a tananyaggal. Ha az agyad rááll arra, hogy szisztematikusan filmtervek után kutasson, egy jó háromórás fénymásolás azért meghozza az ihletet. Szkennerrel egyébként készültek már grafikai munkák, vagy effektek; a mi hozzáadott értékünk az, hogy semmi mást nem használunk, csak a fénymásolót, és az abban rejlő összes deformitást, alkalmatlanságot egyetlen koherens filmnyelvvé gyúrjuk össze. Másnap egy hajnali videoklip forgatásra vonatoztam, ami alatt írtam egy dokumentumot “A fénymásolófilm esztétikájáról” címmel. Amikor felolvastam a kollégáimnak, azért elhangzott egy olyan vélemény, hogy az egésznek semmi értelme, de végül nem lett igaza a kétkedőknek!

Mit szólt a környezeted az elképesztő filmes ötleteidhez?

Az én munkámban az a nagyon izgalmas, hogy külső szemmel teljesen értelmezhetetlen dolgokat csinálok, és ezért fesztiváldíjakat, vagy akár pénzt kapok. Cégemnek, a Mimicrynek van gyakornoki programja, és emlékszem, amikor egy fiatal filmszakos lány az első napját töltötte nálunk, alig volt bent fél órája, amikor megkértem, hogy szaladjon már el a vágóhídra, és hozzon nekünk néhány friss szemgolyót. A közvetlen környezetem tűrőképességét egyébként már galaktikus méretekig tágítottam: egy hete sem laktam együtt valakivel, amikor vásároltam egy fél polipot, festékbe mártottam, és azzal pecsételtem papírokat tucatszám. Szinte mindig rothasztok egy üveg sűrített tejet a munkahelyemen, hogy felvehessem, ahogy kavarog a víz alatt. Nyáron rendeztem egy román-magyar koprodukciót, ahol a nyitó snitt felvételekor úgy nézett ki a díszlet, mint valami vegylabor. Jött is mindenki kérdezgetni, mi ütött belénk.

Előfordulhat, hogy a fénymásoló után egy másik hétköznapi használati tárgyból is új filmtechnológiát hozol létre? Például, hűtő, mosógép?

Életem első animációja egy stop motion rövidfilm volt, ahol Melba és Párizsi kockák háborúztak egymással. Mivel a családom éjjelente aludni szeretett volna, nem az ötszáz wattos ívfény alatt napozni, a fürdőszobába száműztek, ahol a mosógép tetején kellett berendeznem a díszletet. A The Copyist zörejei ráadásul szinte mind mosógéppel lettek felvéve, úgyhogy valószínűleg van egy ilyen fétisem! Viccet félretéve, számomra a kisfilmes műfaj jelenti a bátor kísérletezés terepét, azt a helyzetet, ahol a filmnyelvet tetszőlegesen alakíthatjuk. Öt-tíz percben sokkal messzebb lehet menni, mint mondjuk kilencvenben, ahol azért valami nagyon újszerű filmnyelv kiborítaná a nézőt. Egyelőre nem tartok még ott a karrieremben, hogy egész estés filmeket rendezzek, ezért abszolút magamhoz ölelem a káoszt. Rengeteg elképzelésünk van arra, milyen más leképezési eszközzel, vagy módszerrel lehetne filmet csinálni, de ezeket sajnos éveken át kell titkolnom, mire előállhatok velük. Az biztos, hogy 30 éves koromig lesznek még extrém dolgok bőven.

Mi a filmkészítő céged, a Mimicry Motions eddigi legnagyobb sikere? Milyen alkotások születtek nálatok?

A Mimicry egy alkalmazott művészeti stúdió, melynek az a legnagyobb sikere, ha az ügyfelek elégedettek. Amikor egy reklámot, vetítést, vagy animációs betétet gyártunk, arra törekszünk, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a modern trendek és a saját vizuális beállítottságunk között. Éppen ezért ez egy másik típusú alkotás, sokkal funkcionálisabb. Kulturálisan mindenképp sikernek mondanám, hogy a mi cégünk hozta be Magyarországra a könyvtrailer műfaját. Ez volt életem első nagy csatája a megrendelőkkel. Eleinte senki sem értette, miért is volna jó, ha a könyveket mozifilmekhez hasonló módon reklámoznánk, ma pedig már az egyetemeken is kötelező tananyag. Nagyon szeretem azt is, ha televíziós főcímeket, arculatokat tervezhetek. Hódmezővásárhelyen például, ha valaki bekapcsolja a helyi televíziót, csak a mi csapatunk animációival találkozik. Általában, ha valaki megkeres minket, addig fogjuk gyúrni az ötletét, amíg mindenki szívébe be nem lopja magát. 

Milyen vezetőnek lenni, hogyan birkózol meg ezekkel a feladatokkal?

Amikor az egyetemen elhatároztuk, hogy itt az ideje a saját fejünk után mennünk, egy kikötésem volt: én nem szeretnék vezető lenni, nem akarok beleszólni semmibe, csak adjanak nekem egy sötét sarkot, ahol filmezhetek. Ez rövid úton katasztrófához vezetett, és az első csőd ráébresztett arra, hogyha én vagyok egy stúdióban a filmkészítés irányítója, nekem kell összefognom a rendszer többi részét is. A Mimicry erre a tapasztalatra épült. Szerencsére olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik évek óta mellettem állnak; a legközelebbi munkatársam már a gyakornoki idejét is velem töltötte, így nincs szükség arra, hogy harcoljuk egymással. Arra ott van mindenki más! Vezetőként az legitimál engem, hogy egyszerűen én dolgozom a legtöbbet.

Tudom, kegyetlen a kérdés: mi lenne, ha választanod kellene az animációs és élőszereplős filmkészítés között? Mindkettő a szíved csücske, de melyikre esne a fókuszod, ha csak az egyik maradhatna?

A TALENTn Tehetségfórumos előadásom fő mondanivalója pont az volt, hogy ha választanom kéne, akkor sem választanék! Éppen az a jó az alkotóművészetben, hogy a határok tetszőlegesen változtathatóak. Szerintem színleg kijelölném az egyik területet, mondjuk az élőszereplős filmet, és simán készítenék az égisze alatt animációt. Végső soron, ha megnézzük a legutóbbi filmemet, a The Copyistet, most ez animáció? Vagy élőszereplős? A válasz egyéni beállítottság kérdése.

Mit üzensz a kételyek közt vergődő fiatal tehetségeknek, akik a jövő nagy filmesei lehetnek?

Ha igazán ezzel akarnak foglalkozni, akkor szegjék le a fejüket, kezdjenek el dolgozni, és egyszerűen ne hagyják abba soha. Minden más jönni fog magától.